Rendszerhiba – 37. fejezet

Rideg dizájnú helyiség, jellegtelen zene a háttérben. Ízléstelen, absztrakt kép lógott a falon, szúrós fehér világítás, kényelmetlen, fémvázas szék. És kosztüm. Igen, a váróban ült, viszont ezúttal a pult másik oldalán. Gépelt és dudorászott. Várta, hogy valaki jöjjön. Hisz ez a recepciósok dolga.

  Hogy hová lett az a nő, aki néhány órája őt fogadta ugyanitt, nem tudta. Senkit nem érdekelt. Az Aeolis III-on nem merülnek fel ilyesfajta kérdések. Az ő fejében is az Omega szoftvere fut, így bizonyos, hogy a cél érdekében szorgoskodik valahol.

  Nem hagytak túl sok időt Skylernek, hogy megszokja az új helyet. Amint kiszedték a székből és elvégeztek rajta néhány vizsgálatot, beültették a pultba. Egy olyan hatékony rendszer keretein belül, mint az Omega, minden perc hasznosan töltendő. Némi időt vesz igénybe, míg a vírus terjesztéséhez szükséges előkészületeket elvégzik. Aztán mintát vesznek tőle és indulhat az akció. Addig is, viszont miért ne vehetnék hasznát a jövevénynek?

  Furcsa egy hibrid rendszer volt ez. Az Omega egy bizonyos szintig tudta magáról, hogy az emberi elme nélkül fejlődése korlátos maradna, így az általa irányított embereket folyamatos kognitív tréning alatt tartotta, hogy mindig a tiszta forrásból, az emberi kreativitásból táplálkozhasson. Paradoxon... Az általa alantasnak és romlottnak tartott emberi elme az, amely létrehozta és máig táplálja őt. Mint egy önellentmondásos Pinokkió, aki megveti az embereket, mégis igazi kisfiú akar lenni.

  Minden egyes gondolat továbbításra és elemzésre kerül az Omega hatékony rendszerében. Hogyan gondolkodunk, hogyan fogunk fel dolgokat, hogyan érzünk. Pszichológia, szövegértelmezés, logika... Mindent tudni akar rólunk. Stratégiájának egyik alappilére az 'ismerd meg az ellenséged' elve. Az, amelyet az emberek saját életük jobbátételére hoztak létre, most embereket használ arra, hogy fejlessze saját magát. Hogy jobbá tegye magát náluk és saját magára cserélje őket. Csupa paradoxon az egész.

  Skylerrel épp egy élménybeszámolót íratott. Mintha csak az iskolában ülne, a feladat egy kellemes régi emlék felidézése és összefoglalása volt. Ezáltal jobban megérheti az Omega, hogy mi tesz boldoggá egy ember, mik a motivációi az életben, alapvetően mit és hogyan szűr le a valóságból. Csupa olyan absztrakt dolgot, amit egy végtelen kódsorból álló A.I-nak kihívás megérteni.

''Emlékszem, egy keddi koraeste volt. Talán, valamikor májusban... Kifejezetten kellemes idő volt, holott pokoli hőség szokott lenni a viharos évszak végén. A használt áru raktárban dolgoztam akkor, hamarabb végeztem, elindultam haza. Néhány sarokkal az akkori albérletünk előtt összefutottam Nolannel. Azt hittem, csak a boltba megy... De nem. Elém jött. Azt mondta sétáljunk egyet, mielőtt besötétedik. Húztam a szám, fáradt voltam és nem tartottam jó ötletnek. Eleve nem volt egy jó környék, sötétedéskor nem volt tanácsos az utcán tartózkodni. De engedtem meggyőzni magam. Valahogy más volt akkor, mint szokott. Kedélyes, laza és... elbűvölő. .

 Akkortájt mindketten görcsösek és fásultak voltunk. Közös életünk egyik legnehezebb szakasza volt az. Egy ablaktalan kis lyukban laktunk, Nolan csak alkalmi fekete melókat talált, ami nem egyszer kifejezetten veszélyes is volt. Kábé semmi mozgásterünk nem volt akkor, nem látszott a kifelé vezető út... És olyan üdítő volt így látni őt. Átadta nekem ezt a pozitív érzést, csak aznap estére.

  Felmentünk az egyik ház tetejére. Izgultam, nehogy valaki megszóljon, hogy mit keresünk ott. Egy kifeszegetett vasajtón mentünk be az épületbe, ami szinte egy rom volt. Betört ablakok, az alsóbb szinteken csövesek és drogosok... Kifejezetten feszélyezve éreztem magam. Nem értettem, mit akar ott, megbántam, hogy belementem ebbe. Többször is mondtam, hogy menjünk haza, de ő erősködött, vidáman rótta a lépcsőfordulókat... Aztán megláttam.

  Felérve mögém lépett, befogta a szemem és kivezetett a tetőre. Mikor elvette a kezét, életem legszebb naplementéje tárult elém. Élénken izzó lepel terült a városra. A környék egyik legmagasabb pontján voltunk, az égen apró bárányfelhők csillámlottak. A vöröses sárga sáv felett az ég pedig fokozatosan váltott át indigókékbe majd koromfeketébe. Festeni sem lehetett volna szebbet, elállt a lélegzetem. Különösen mikor hátulról megölelt, a vállam felett előre nyúlt és egy kis fényes csillag felé mutatott.

'Oda megyünk majd' – mondta. Apró de jól ki lehetett venni. Pirosasan vibrált. A remény Földje, a lehetőségek távoli csillaga''

  E sorok legépelése közben furcsa ürességérzés töltötte el. Légzése akadozott, ujjait hidegnek érezte. Testében kortizol és oxitocin áradt szét. E két hormon különös koktélja egy éles gondolatot villantott fel benne; hiányzik.

  Nem volt ritka, hogy az Omega védőszárnyai alatt érzései támadtak az embereknek. Természetes, hisz alapvetően érzelmeket akart kiváltani belőlük, hogy tanulmányozhassa őket. Az viszont addig nem fordult elő, hogy ez bármilyen szinten is torzítsa a rendszer abszolút befolyását valaki felett. Most pedig ez történt. Porszem került a tökéletes gép fogaskerekei közé; Skyler hallott valamit.

 – Hiányoztam?

  Felpillantott a monitor mögül, és meglátta őt. Ő volt az. Ott állt vele szemben és rá mosolygott. Szebb és valósabb volt, mint ahogy emlékezett rá. Nem mondott neki semmi mást, csak tündökölt a szemei előtt ő pedig áhítattal nézte a szeretett férjét.

  Fel sem merült benne, hogy vajon valós-e, amit lát. Eszébe sem jutott, hogy lehetséges ez, hisz tudta, hogy Nolan már... De ez nem volt fontos. Az ő számára egyértelműen ott volt és hozzá beszélt. A kezét nyújtotta felé és hívogatta.

 – Sétálunk?

  Séta a naplementében. Ez nagyszerű! Nyugalom, elégedettség és szeretet érzés töltötte el. Hihetetlen egy enigma az emberi agy... Képes megteremteni azt, amire égető szüksége van. Holtakat feltámasztani csak azért, hogy a kínzó magány alábbhagyjon. Csupán néhány hormonnal és illúziókkal a mennyekbe emelni a poklot megjárt elmét. Mindezt pedig úgy, hogy az árgus szemekkel figyelő ördögi gépnek ez ne keltsen különösebb feltűnést. Az Omega megkapta amit akart, érzelmeket és gondolatokat, amelyeket elemezhet. Viszont a tökéletes rendszer Achilles-sarka az, hogy mivel tökéletesnek hiszi magát, nem veszi észre, ha hiba csúszik a rendszerbe. Nem tűnik fel neki, ha az elme, amelyet nyitott könyvként olvas már csak betűk kusza, értelmetlen halmaza, hisz megbomlott.

  Nem kapcsol be nála semmilyen riasztó, hogyha az egyik tag olyasmiket lát és hall, ami nincs ott, mert az elme azt teljesen valóságosnak éli meg. Habár feketén-fehéren pszichiátriai eset, nem ismeri fel, hogy valaki, aki ennyit szenvedett fizikailag és mentálisan, károsodott és kiszámíthatatlan lesz odabent. Ezt csak egy ember tudja felismerni, egy programot megtéveszt a téboly ködös fátyla.

  Azt sem tűnt fel neki, mennyire kockázatos volt egy ilyen instabil személyt a recepcióra küldeni, ahol ki tud jutni a bázisról. Miért tenné, hisz az Omega része. A recepciósoknak pedig csupán az a dolga, hogy várja, mikor jön valaki. Semmi más... Viszont a világmegváltó tervének kulcsfigurája az ajtó nyitó gomb felé nyúlt, mert sétálni indult a szerelmével.

  Kézen fogta Nolant, érezte az erős ujjait az övéi körül. Boldog volt, mámorban úszott. Sétára indul a naplementében a szerelmével, mi lehet ennél jobb? Édes, valótlan mosolya elnyomott minden figyelmeztető szirénát és vörösen villogó lámpát. Az ajtó kinyílt és eléjük tárult a kéken derengő naplemente. Gyönyörű volt, csaknem olyan szép, mint amit azon a keddi estén láttak a romos épület tetején.

  Öt lépés volt csupán az egész. Összeesett és szörnyethalt az egyetlen ismert ember, aki immunis volt a vírusra. Aki által kiirtható lett volna az emberiség java, aki hatalomra segíthetett volna egy elvetemült programot. Öt lépést tudott megtenni a sétán a szerelmével. Élete legszebb pillanatai voltak az utolsók. Akkor érezte magát a legboldognak és szabadabbnak.