Anāhata – 33. fejezet

Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az UCZ-ben, látták csak igazán annak kétarcúságát. A terület bázis felé eső része felé vitte őket a kis robot, Szputnyik. Habár még mindig nem volt egy szívderítő látvány, de a körülmények méterről méterre javultak; kevesebb szemét, egyre inkább emberre emlékeztető helyiek. Skyler árgus szemekkel figyelte a betegség nyomait is, azonban semmit nem talált.

  Azt ugyebár továbbra sem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy valóban terjeszti-e a porladással járó ismeretlen betegséget, viszont minden jel erre utalt. Ahogy afelől sem nyugodhatott meg, hogy nem észleli-e magán egyszer csak a tüneteket, bár ez egy elég agresszív kórnak tűnik, eddig pedig csak a környezetében lévők kapták el. Nem lehetett tudni, pontosan hogyan terjed, mennyi idő után jelentkeznek a tünetek, egyedül azt, hogy akinél elkezdődik ez a porladást, annak már késő.

  Ez viszont mind nem volt fontos. Egyedül ami számított, az az adatkulcs. Az K.D.-nál van, ő pedig – elméletileg – itt van valahol. Mindezt természetesen nem Skyler tervezte így meg, Louise irányítása alatt cselekedett. A "terv" amúgy is több sebből vérzett; ha itt van még mindig K.D., hogy találják meg? Honnan tudhatnák, hogy nála van még az adatkulcs? Miért is követik ezt a robotot még mindig...? Kérdések, melyek normál esetben kétségbe ejtenék Skylert, azonban mióta Louise az úr, kétségnek nincs helye.

  Szputnyik csak döcögött előre, Skylernek átfutott az agyán, milyen gyanús, hogy senki nem mert hozzányúlni. Szemlátomást ismerik ezt a robotot az itteniek és tudják, hogy nem érdemes azzal packázni, akihez tartozik. Talán ezért nem konfrontálódott velük senki azon a néhány csövesen kívül a vámháznál. Sok gyanakvó és gyilkos pillantás kísérte őket, viszont egyik rosszarcú sem lépett oda hozzájuk.

  Skyler ügyet sem vetett rájuk, teljesen elvakította az AI által szőtt köd. Csak előre, a következő utasításig. Gólem azonban egyre inkább kezdte elveszíteni a önuralmát. A világa egyik óráról a másikra összedőlt, Caleb, a biztos pont az éltében nincs többé, fogalma sincs hol van, egy gusztustalan és veszélyes helyen követ egy eszement nőt és azt sem tudja, miért. Ráadásul korlátozott értelmi képességeivel ezeket fel sem tudta igazán fogni, egyedül azt tudta, hogy kavargó dühöt és félelmet érez.

 – Hová megyünk? – szólalt meg végül.
 – Követjük a robotot.
 – Miért?
 – Mert nincs job ötletem... Egyértelműen hozzánk küldték és azt akarja, hogy kövessük. Szóval követjük.
 – Mit akarsz?
 – Mi? Mi az, hogy mit akarok?
 – Mit akarsz ezzel az egésszel?
 – Mondtam, vissza kell szereznem valamit, ami az enyém! Miért kérdezgetsz ilyeneket?

  Nem érkezett válasz. A férfi nem tudta igazán mit akar elérni... Leginkább azt, hogy vége legyen ennek az egésznek. De persze ez nem így megy. Végül addig hergelte magát, hogy besokallt; nem tudta feldolgozni mindezt, az i-re a pontot pedig Skyler közönye tette fel. Megtorpant, morogni és zihálni kezdett, közben a fejét fogta. Skyler nem törődött vele, rá sem nézett, meg sem állt. Ez viszont annyira kiborította, hogy edurrant az agya és nekiesett a nőnek.

  Utána eredt, a földre lökte. Hatalmasat esett, beverte az állát ami vérzett is. Miután Skyler a hátára fordult, megragadta a nő torkát és fojtogatni kezdte. Közben Gólem feje vöröslött, folytak a könnyei és csak fogcsikorgatva hörgött. Skyler akárhogy próbálta, nem tudta lefejteni magáról a lapát kezeket. Ütötte, rúgta, de nem tágított. Közben a szíve hevesen vert és iszonyatosan megfájdult a feje. Szinte égtek az idegpályák az agyában, mivel az teljes erejével próbált vészüzemódba kapcsolni, de Louise ezt meggátolta. Végül sikerült neki az, amit az AI folyamatosan sulykolt a fejében; rúgd ágyékon!

  Megtette a hatását, Gólem összegörnyed a fájdalomtól és elengedte Skylert, aki azonnal felugrott. Körbetekintett, páran végig nézték a jelentet, de nem tűnt úgy, hogy bárki kapni akarna az alkalmon és meg akarná támadni, kiszolgáltatott helyzetében.

  Skyler legszívesebben belerúgott volna Gólembe, de Louise a dühöt is blokkolta benne. Csak azt harsogta a fejében, hogy menjen tovább. Azonban az AI egy bő tízmásodperces de heves csatározás után Skyler tudatalattijával, belátta, hogy többre megy, ha egy kicsit enged és hagyja a nőt, hogy némileg levezesse a feszültséget;

 – Nem kell velem jönnöd! Csinálj, amit akarsz! – Ez való igaz, hisz nem volt már nála fegyver.
 – Én öltem meg... – hebegte Gólem. Skyler nem értette elsőre, mint mond. Bőgött, mint egy gyerek.
 – Mi...?
 – Caleb miattam halt meg!
 – Dehogy...
 – De szerintem de! Nem tudom mennyi löttyöt kellett neki adni ezért mindet beadtam!

  Áh, tehát lehet inkább túladagolás volt, mintsem elvonási tünet? Bár furcsa, hogy ennyivel később okozott rohamot... De ezek a szintetikus szarok elég kiszámíthatatlanok. Meg különben is, miért érdekelné ez Skylert? Bejutottak Caleb nélkül is.

 – Már mindegy. Csak az számít, ami most van. – Ezzel faképnél hagyta. A robot után sietett, ami nem állt meg, amíg ők ketten cirkuszoltak, de szerencsére nem is haladt túl sokat.

  Habár nem épp a végtelen segítőszándék vezérelte, Skyler mégis bogarat ültetett Gólem fejében. Csak az számít, ami most van... És az a helyzet, hogy Skyler még így is biztonságot jelent a számára. Az egyetlen, akiről tudhatja, hogy nem akarja bántani, hisz azt eddig is megtehette volna. És nem mondta azt neki, hogy tűnjön el, úgyhogy a legbölcsebb, ha mégiscsak követi. Utána loholt tehát, a nő a lomha lépteket hallva megfordult és védekező pozíciót vett fel, majd miután látta, hogy nem akar nekiesni, csak ennyit szólt;

 – Ha még egyszer megtámadsz, kinyírlak valahogy. Hallod? Találni fogok rá módot!

  Ezzel "szent lett a béke". Skyler, pontosabban Louise még mindig úgy ítélte meg, hogy ha Gólem velük marad, nagyobb eséllyel járnak sikerrel. Úgy tűnik belátta, hogy szüksége van a nőre, de azért érdemes lesz szemmel tartani.

  Szputnyik egy sötét sikátorba vezette őket... Mondjuk, az egész hely szinte csak rosszul kivilágított zugokból állt. Skyler megtorpant, a robot egy az árnyékban rejtőző idegenhez gurult, aki lehajolt hozzá és kivett valamit az egyik takarólemeze alól, amit azonnal zsebre is tett.

 – Skyler? – szólt az idegen hozzájuk.
 – Ki kérdezi?
 – Nyugi, segíteni akarok. Hasznos infóm van számodra.
 – Miért akarnál nekünk segíteni...?
 – Azért, mert megbíztak vele. Na, jól figyelj... Az, akit kerestek, itt van a zónában. Jelenleg egy Anāhata nevű helyen bujkál, nem messze innen. A cuccot pedig nála találod. Ennyi.
 – Miért kéne hinnem neked?
 – Nem kell. Nem érdekel, mit kezdesz az infóval, az én dolgom annyi volt, hogy átadjam.
 – De mégis ki...?
 – Azt végképp ne kérdezd, hogy ki bízott meg. Ja, még annyi, hogy vidd magaddal a robotot! Szükséged lesz rá. Na, sok szerencsét!

  Sarkon fordult és elment. Ez bizarr volt... Az egész kezdett bűzleni; először a robot, aztán ez a pasas. Valaki ezt az egészet megszervezte, és azt akarja, hogy Skyler küldetése, amiről csak ő és Freya tudnak, megvalósuljon. De ki és miért? – Nos, ezek a kérdések ismét a küldetés fontosságának homályába vesztek; Skyler agyát Louise ködösítette el, Gólem pedig amúgy sem igazán fogta fel az egészet.

  – Hallottad! – Ennyit bökött oda Skyler Gólemnek, miután sarkon fordult és az említett lebuj felé vette az irányt.

  Könnyű volt a helyet megtalálni, nagy világító felirat hirdette a zóna egyik legismertebb ivóját. Nem egy akármilyen zugkocsma volt, így nem is engedtek be akárkit. Az UZC-ben egyedül itt lehetett megbízható droghoz és alkoholhoz jutni, amúgy meg persze a csempészek találkozóhelyeként is szolgált. A Szeretet városának bűnös központja, innen is a név; az Anāhata a hindu kultúrában a szívcsakra neve.

  Skyler úgy döntött, hogy a leghatásosabb az ajtónál álló gorillákkal szemben a magabiztosság lesz. Szinte rájuk sem nézett, fesztelen arccal menetelt befelé, nem is tartóztatták fel. Talán annak volt köszönhető, hogy nem tűntek zűrösnek, vagy talán maga a robot, melyet már ismertek. Mindenesetre kész csoda, mert amúgy elég furcsa társaság voltak; egy faarcú, viseltes külsejű de magabiztos nő egy fura, tagbaszakadt mezítlábas figurával és egy takarítórobottal. De talán épp ez volt a helyi sztenderd.

 – És most? – kérdezte Gólem.
 – Elvegyülünk...

  Skyler leült egy asztalhoz és végig mérte a terepet. Szemlátomást senkinek nem keltettek feltűnést, ilyen jellegű helyet pedig számtalanszor látott már a Földön; mindenki a maga ügyes bajos dolgaival van elfoglalva és kerülik balhét, feltűnést. A diszkréció hajtja az alvilágot. A megfigyelés hatásosnak bizonyult; nem telt sok időbe, amíg megpillantotta K.D.-t. Tényleg ott volt a kis patkány... Csak egy röpke másodperc volt, kilépett a pult mögötti lengőajtón, hogy letegyen valamit és ment is vissza. Ezek szerint befogták dolgozni, nem jutott túl messzire a tartarusi szökevény.

  Skyler felpattant, Gólem utána. Feltűnés nélkül kellett valahogy a közelébe férkőzniük, ami nem lesz egyszerű. Skyler a pulthoz ment és rendelt egy italt. A felszolgáló kérdés nélkül elé tette, közben ő arra a lengőajtóra meredt. Volt rajta egy köralakú kis ablak is, de nem igazán látott semmit.

  A felest felhajtotta, csak a helyzet kedvéért. Ivott már rosszabbat is, de az íze leginkább egy hamisított parfümre emlékeztetett.

 – Látom! – szólt neki Gólem, aki tőle jobbra, kicsit távolabb állt, így más szögből látott be az ablakon. – Bement valami raktárba.

  Sykler balra pillantott, volt ott egy ajtó. "Csak személyzet" állt rajta, jó eséllyel ugyanannak a raktárnak amásik ajtaja volt. A nő felpattant és odasétált, Gólem követte. Nem voltak tisztában a helyi szabályokkal, de úgy nézett ki, hogy nem az ital kimérésekor kell fizetni, hanem csak távozáskor. Ez a szerencséjükre vált, a pultos nem is figyelt rájuk.

  Az ajtó zárva volt, nyilván csak dolgozói kártyával vagy kulccsal nyílt. Skyler hirtelen nem tudta, mitévő legyen, Gólem viszont egyből cselekedett. Hatalmas lapát kezeivel teljes erejéből nekifeszült az ajtónak, amit sikerült kitörnie a zárból, különösebb zaj nélkül. Az akciót a szörnyű gépies zene és a félhomály is segítette. Beléptek, Gólem egyből becsukta maga után az ajtót, figyelve arra, hogy valaki észrevette-e őket. Jól jött a terepen szerzett tapasztalata, ő is hasznos volt a maga módján.

  K.D. odabent volt, valamiféle dobozokat pakolt. Mikor felfigyelt Skylerre és Gólemre, elszörnyedt. Mint aki kísértetet látott, ami teljesen jogos volt, hisz a nőt a halálán hagyta ott a sivatag közepén. Leejtette a kezében lévő dobozt és rohanni kezdett, üldözői utána. Nem volt hová menekülni, Skyler hamar utolérte és egy isteneset lekert neki. Olyat ami saját magát is meglepte, K.D. a földre terült és azonnal rimánkodni kezdett;

 – Nagyon sajnálom! Nem volt más választásom, én tényleg...
 – Kussolsz! – teremtette le Skyler. – Ide figyelj, te kis szarcsimbók! Azonnal visszaadod az adatkulcsot, amit elvettél tőlem, vagy a szádon húzom ki a beled!
 – Én, én...
 – Meg se próbáld kimagyarázni! Tudom, hogy nálad van! ADD IDE!
 – Jó, jó... – remegő kézzel matatni kezdett a zsebeiben.
 – Skyler, észrevettek minket! – szólt gólem, aki az ajtónál strázsált.
 – Tarts fel őket!

 K.D. kisvártatva átadta neki az adathordozót. Skyler lemeredt egy pillanatra; szinte hihetetlen volt, de meg van. Viszont még mindig vannak elvarratlan szálak, az idő pedig szorít.

 – Feltörted? Rajta van még az anyag? Halljam!
 – Nem csináltam vele semmit!
 – Tudod, hogy mi van rajta?
 – Nem! Esküszöm!
 – Akkor miért loptad el?

  Skyler a földön fekvő kölyök hasán térdelt és a nyakát szorongatta. Közben zsivaj hallatszott odakintről. Eleinte megpróbálták kinyitni az ajtót, amit Gólem erővel tartott vissza, viszont a helyzet hamarosan megváltozik; már nem a raktárba berontó két idegen lesz a fő probléma...

 – Megpróbáltam elpasszolni, de nem sikerült...
 – Ne hazudj, ha nem akarsz megdögleni!
 – Jó, jó... Valaki megbízott vele, hogy szállítsam le. Ez lett volna a jegyem a Földre, de végül átvertek, és...
 – Hogy érted?
 – A csávó ki akart csinálni, de sikerült elmenekülnöm. Nagyon kellett neki ez a szar, de én nem tudom, miért olyan értékes!
 – Ki volt az? Ki akarta megszerezni!
 – Nem tudom!

  Közben a bárból már jajveszékelés és pánik hangjai szűrődtek be.

 – Skyler, van egy kis gond! – mondta Gólem.
 – Mi az?
 – Biztonsági robotok!

 Mi? Hogy a fenébe? Agyalt Skyler. Nem értette, hisz ez a hely szürke zóna, az anarchia fellegvára. Pont, hogy itt nem lehetnének semmiféle biztonsági robotok. Viszont nem várhattak tovább, még nem engedhette el K.D.-t de menekülniük is kellett.

 – Te velünk jössz! – felrángatta a földről és a hátsó kijárat felé taszigálta.