A Szeretet városa – 32. fejezet

A Caleb halála miatti néma feszültség szinte szikrázott. Skyler monoton lépdelt tovább a bázis irányába, Gólem lemaradva követte. Nem szóltak egymáshoz, a nőt nem érdekelte, hogy vele tart-e vagy sem. Ha van benne némi józan ész és túlélési ösztön, akkor igen. Ha nem, nem. Ott, ahol halál lakozik minden kő alatt, farkas törvények uralkodnak.

  Gólem nem tudott igazán haragudni Skylerre. A végtelenségig megviselte az, ami történt, de a lelke mélyén mindig is tudta, hogy egyszer el jön ez a nap. A maga módján annak is tudatában volt, ha Caleb nincs, magára marad, ami nagy baj. Tudatában volt, csak képtelen volt rá felkészülni. Ösztönösen cselekedet tehát; nincs más út, csak előre. Lesz, ami lesz, vesztenivalója tulajdonképp nincs.

  Caleb és Gólem számtalanszor bajba kerültek már amiatt a rohadt drog miatt. Azért kellett az előző bázisukat is elhagyni, pedig soha olyan jó soruk nem volt, biztonságban voltak. Eleinte úgy tűnt, hogy itt a Marson tényleg minden más lesz. Tiszta lappal indulhatnak, azután, hogy azt a sok nyomort és szenvedést maguk mögött hagyták a Földön. De van, ami nem változik... Caleb hamar belevonta magát a csempészetbe, egyre nagyobb mértékben. Így juthatott hozzá a zafírhoz, ahhoz a mélykék szintetikus droghoz, amit használt. Gúnynevén csak vécétisztító, az egyik legerősebb fájdalomblokkoló a piacon. Ennél már csak az agyba ültethető chipek hatásosabbak, melyek távirányítással képesek meggátolni a fájdalomérzetet. De azok megfizethetetlenek és persze nem okoznak függőséget.

  Caleb a végzetébe rohant és ezzel tisztában volt ő is és Gólem is. Mindvégig kimondatlan maradt, de akárhányszor a elhangzott Caleb részéről az, hogy megvédi és vele marad, mindketten tudták; csak egy ideig. Gólem igazság szerint még hálás is lehetett volna Skylernek, hogy hamar végett vetett a barátja szenvedéseinek. Tényleg esélye sem lett volna eljutni a bázisig, nem hogy megfelelő orvosi segítséget kapjon. Ha egyáltalán bejutnak. Óráról órára, adagról adarga élte az életét már régóta, most pedig elcsordult az utolsó csepp.

  Az igazság persze az, hogy amúgy Skyler sem lett volna képes megtenni azt a pár mozdulatot; kioldani a félholt férfi sisakját. Ha nincs a fejében Louise, ő is ugyanolyan tehetetlenül toporgott volna ott, mint Gólem. Csak egy gép tud ennyire szenvtelen maradni egy ilyen helyzetben. Louise egy tárgyilagos döntés végett sugallta Skylernek, hogy tegye meg, amit kell; tudta, ha a férfi nem hal meg hamarosan, nem tudnak tovább menni és lőttek a tervnek.

  Elérkezett a pillanat; a bázis külső falának tövében álltak, tanácstalanul. Skyler először szólalt meg az eset óta;

 – Neked van ötleted, merre lehetnek azok a szellőző nyílások? – Gólem csak hallgatott. – Jó, akkor, elindulunk balra. Előbb-utóbb csak találunk valamit. Inkább utóbb, mint előbb...

  A Louhi előszelei már javában fújtak a New Midlands körül. Ami azt illeti, kifejezetten lett volna aggódni valójuk, a vihar már kiszámíthatatlan volt, bármelyik pillanatban jöhetett egy olyan lökés, amely halálos lehet. Egyre rosszabbak lettek a látási viszonyok is, dúló por vette őket körül.

  Gólem rettegett, igyekezett minél közelebb húzódni Skylerhez. A nő is szörnyen érezte magát... A félelme blokkolva volt, viszont a teste igenis reagált az életveszélyes helyzetre. A tenyere izzadt, nehezebben kapott levegőt, az elfojtott érzések miatt pedig bántó, keserű üresség fogta el. Úgy érezte, hogy Louise csodamódszere sokszor inkább csak hátráltatja, mintsem segíti. De amikor ilyenek jártak a fejében, az AI mindig pozitív, kellemes érzetet árasztott szét benne, ami különösen groteszkül hatott a halál torkában.

  Nem várt fordulat történt; egy droid tűnt fel a porfelhőben. Valami takarító robot szerűség, egyenesen feléjük botladozott. Nem gondolkodtak rajta, hogy mégis mit kereshet ott egy egyértelműen beltéri használatra szánt gép; ez egy jel volt, felé siettek.

  A kis droid megállt, a két idegen feszülten meredt rá. Vajon mi fog történni? Az idő szorít és minden részlet döntő lehet élet és halál közt. A droid apró kameráját rájuk irányította és megszólalt:

 – A terület megtisztítva!

  Értetlenül álltak előtte. Ez most mit jelent?

 – Hogy mondod? – kérdezett vissza Skyler.
 – A terület megtisztítva! Szívesen álltam szolgálatára!

  Skyler, pontosabban Louise kezdte elveszíteni a türelmét, már amennyire egy algoritmusnak ezt lehet. Haszontalan, ostoba droid, csak az idejüket vesztegeti, amiből már így is kifutottak. Viszont a jövevény nem adta fel, tovább beszélt;

 – Figyelem, csúszásveszély! Figyelem, csúszásveszély! A padló tisztítása következik...

  Oké, tehát csak takarítási terminusokat tud ismételgetni. Viszont elindult valamerre, jó eséllyel azt akarja, hogy kövessék. Mivel a helyzet egyre csak kilátástalanabbnak tűnt, nem volt jobb lehetőség. Csak remélni merték, hogy tényleg tudja, mit csinál és nem csak egy elszabadult bolond porszívót követnek...

  Louise megerősítette Skyler fejében, hogy nem tud virtuális kapcsolatba lépni a robottal, ami azt jelenti, hogy magasszintű védelemmel van ellátva. Több, mint szokatlan egy egyszerű takarító robotnál. Egyre inkább megerősödött annak a gyanúja, hogy értük küldték a masinát.

  Louise persze könnyen kikutathatta volna a bázis alaprajzán, hol vannak azok a nyílások... Ha lett volna alaprajza az UCZ-nek. Ez volt a legnagyobb fehér folt a bolygó térképén, még a Vulcanus IX-ről és a Tartarus Montes börtönről is elérhetők voltak hivatalos tervrajzok, még ha azok nem is teljesen fedték a valóságot. A Szeretet városa ugyebár hivatalosan nem volt a bázis része.

  Nem is kellett sokan menniük addig a légkivezető csatornáig, persze a robot nélkül valószínűleg nem találták volt meg. Az sem volt utolsó szempont, hogy a robot valahogy ki is tudta nyitni a cső fedelét. A semmiben lógó, kb. másfél méteres átmérőjű cső végén volt egy szűrős fedél, amely azt akadályozta meg, hogy a por eltömítse. Miután felkaptattak a bázis fala mentén tornyosuló törmelékhalmon a csövig, a fedél lamellái elfordultak, szabaddá téve az utat. A kis robot egyszerű kialakítását meghazudtolva mászott be, Skyler és Gólem kérdés nélkül követték. Odakint már tényleg kezdett tarthatatlaná válni a helyzet, az utolsó utáni pillanatban értek oda. Azon a domboldalon már azért küzdöttek, hogy ne borítsa fel őket a szél.

  Négykézláb másztak a vaksötét csőben, a robot kereikeinek surrogó visszhangját követték. Fogalmuk sem volt, mi vár rájuk odaát. Amint a hátuk mögött visszazárult a szűrőfedél, egy hatalmas lökés vágta őket fejbe; kiengedtek egy adag benti levegőt. Ennek a sűrűsége ugyebár majd százszorosa volt a kintinek, így egyfajta robbanásként hatott. Gólem káromkodva morgott. Normál esetben Skyler is így tett volna, de Louise az indulatait is blokkolta.

  Másztak tovább, a löket lefújta valamelyest a port a sisakjukról, így legalább az előttük haladó robot apró lámpáit látták. Kísérőjük egyszer csak megtorpant. Magában egyébként Skyler Szputnyiknak nevezte el, ami nem csak egy történelmi név, az első műhold neve, azt is jelenti, útitárs. Történelem... Majd kétszáz év telt el azóta.

  Elérték a cső végét, egy kellemetlen 30 másodperces szemezés után a fúvókákkal, kinyílt a cső oldalába utólag vágott nyomásbiztos ajtó. Épphogy ki tudták magukat préselni rajta, Skyler nehezen tudta elképzelni, hogy ily módon zajlik a nagyüzemi csempészet itt. Mint egy giliszta, úgy vonaglott a padlón a csőből kifelé jövet. Kimerültek voltak, elnyűttek, alig láttak valamit és amúgy is hátráltatta őket az űrruha. A csövön lévő ajtó visszazárult. Még fel sem tudtak támaszkodni, mikor hallották, hogy elindult a nyomáskiegyenlítés. Épphogy elfértek ketten a robottal abban a szűk kamrában.

  Odabent egy halovány zöldes lámpa égett. Tudták, hogy hamarosan szembe fognak kerülni valakivel. Gólem szájtátva meredt a kamra ajtajára, védtelen volt, így Skyler mögé igyekezett bújni. Szép kis verőember... A nő megmarkolta a fegyvert, nem tudhatták, mire számítsanak. Az ajtó végül kinyílt és valaki szólította őket;

 – Kijönni, egyesével, feltett kézzel!

  Szputnyik ment előre, Skyler maga elé rángatta Gólemet, ha már golyófogónak hozta el, majd miután látta, hogy nem esett baja, ő maga is kilépett. Odakint szedett-vedett páncélruházatban várta őket három férfi, fegyvert szegezve rájuk. Csak az egy egyikük rút arcát láthatták, mert rajta üvegezett sisak volt.

 – Üdv itt minálunk! – Foghíjasan vigyorgott.
 – Fegyvert a földre, szkafandert levenni! – utasította őket egy másik.

  Ők lettek volna azok a bizonyos vámosok. Nem firtatták kik ők és mijáratban vannak, csak az érdekelte őket, hogy minél több mindent leakaszthassanak róluk. A sugárpisztoly természetesen ugrott, ahogy a használható űrruhák is. Megmotozták őket, és valamiért kellett nekik Gólem cipője. Nyilván nem akarta adni, de elég gyorsan a tudtára adták, hogyha nem adja, akkor nem csak mezítláb, de űrruha nélkül küldik vissza oda, ahonnan jött. Ezen felül valamit kivettek a robotból is, fogalmuk sem volt, mi lehetett az és hogy került bele. Ebből Skyler arra engedett következtetni, hogy Szputnyikot csempészetre használják. Okos, elvégre kinek keltene feltűnést egy kószáló takarítórobot.

  Útjukra engedték őket, alapvetően flottul ment a dolog. Calebnek igaza volt, könnyebb volt bejutni, mint hitték volna.

  A Szeretet városa éppoly förtelmes volt, mint bármely Földi nyomortelep, ha nem rosszabb. A "vámházból" kilépve rosszarcú csőcselék rohamozta meg őket. Ki könyörögni próbált mindenféléért, ki erőszakosan szaggatni kezdte a ruhájukat. Mivel borzasztó állapotban voltak mind, relatíve könnyen és gyorsan leszerelték őket. Úgy néztek ki, mint az élőhalottak, csupa csont és bőr mind, mocskosak, rongyokba bugyolálva, csombókos hajjal, ürüléktől és vizelettől bűzlöttek. A kitaszítottak kitaszítottjai, akiknek már tényleg semmi nem számított, csak a következő falat étel, korty víz vagy épp bármilyen bódítószer. Volt aki csak a földön fetrengett és hörögve kapálózott feléjük, hogy kapjon bármit is. Akármit.

  A hely sokkolóan zsúfolt volt. Mindenféle tákolt építmények, konténerek, kibelezett gépek és térdig érő szemét kaotikus halmaza. Köztük az emberek bujdosva méregették őket, mint a csótányok, mikor feloldódik a villany. Akkor még nem tudták, de az UCZ-nek is a leggettósabb részébe érkeztek meg. Igazi kultúrsokk volt, néhány percen belül olyan dolgokat láttak, ami elméletileg lehetetlen lett volna; patkányokat, egy girhes kutyát és még tetőtől talpig testi rendellenességekkel borított gyerekeket is. Skyler el sem tudta képzelni, hogy lehetséges mindez, papíron lehetetlen. Állatokat a bolygóra hozni tilos, a  hajók sterilen érkeznek, mindenkit meddővé tettek, aki valaha a bolygóra lépett... Nem ok nélkül.

  Ha mást nem is, ezt a poklot tényleg sikerült az emberiségnek eljuttatnia egy idegen világba.