Skyler megbénult. Teljesen kizökkentette ez az új infó, nem tudott vele mit kezdeni. Amennyire eltökélt volt egy pillanattal korábban a saját sorsát illetően, annyira zavart és kétségbeesett lett ettől a mondattól: Terhes vagy. Ez ugyan nem befolyásolt semmit, de képtelen volt többé logikusan gondolkodni.

Ő lett az elátkozott hajó kapitánya. A hajóé, amelyen senki nem akart lenni, de mégis abban a pillanatban az életet jelentette. Abban azonban senki nem lehetett teljesen biztos, hogy az Apophis valóan túlélő bárka-e, vagy egy fémkoporsó. Ez Skyleren múlt, aki kétségek közt vergődve, az idő szorításában próbálta meghozni erről a döntést.

Skylert Fred szobájába vezette a hang. A hajó egyik mérgezőbb helye volt az számára, így a tekinteté igyekezett nem körbe hordozni. Célirányosan követte a pittyegést, ami az ággyal szemben lévő pult egyik fiókjából jött. Egy tablet volt az, közvetlenül ott, ahol a néhai kapitány összezúzta a karperecét, amin korábban Louise-szal tudott...

A tehetetlenségtől lebénultan várták azt, aminek jönnie kellett. Skyler nyakán lüktetett az ér, a feje majd szét hasadt. Épp, mint a legutóbbi agyvérzése előtt... Mikor az ajtó zármechanikájának zajait hallotta, már nem tudott levegőt sem venni. Üresen, összetörve meredt a vaksötétbe, mint egy üregben lapuló nyúl.

Megérkeztek, bár nem tudni, hová. A gép landolt, a hajtóművek leálltak, ami a hőség és zaj megszűnését is jelentette, ugyanakkor aggodalomra a bujdosóknak. Most jönne az a rész, hogy keresni kezdik őket, de csak nem akaróztak odaérni... Maradt helyette a csend, a sötét és félelem.

Még nem tért teljesen magához, de érezte, hogy ramatyul van. Utoljára a Vulcanuson volt hasonló állapotban, minden mozdulattal végigjárta a gyengeség, a teste hevesen ellenkezett bárminemű ingerrel szemben. Több kínzó kellemetlenség is gyötörte, mint szomj, vizelési inger és fejfájás... Ennek tetejében pedig még ordítoztak is körülötte, mintha nem...

Útra keltek, kezdetét vette a nagy bevetés. A gép irritáló és egyben aggasztó remegése csak fokozta Skylerben a stresszt. A szíve a torkában dobogott, ugyanakkor az elméje ködös volt. Már nem gondolkodott semmin, szimplán csak rettegett és tehetetlenül meredt előre. Nemsokára az ő része következik, de hogy miként fogja azt kivitelezni, fogalma sem...

Eljött az idő, hogy elhagyja a gyengélkedőt és meglássa kikkel is van dolga. Immár teljes bizalmatlansággal de sajnos még mindig terv nélkül nézett szembe a közelgő fejleményekkel. Hiába agyalt, nem jutott semmire. Egyszerűen még nem állt rendelkezésére kellő infó ahhoz, hogy tudja, mit is gondoljon. Ebben pedig még Louise sem tudott segíteni.

A szivárvány színeiben játszó kaleidoszkóp-világ merengett a szemei előtt. Gyönyörű volt, és egyben megnyugtató is. Maga a természet megtestesült harmóniája táncolt előtte, nem hallott vagy érzett semmi mást. Vajon ez lenne a túlvilág? Vagy még csak úton lenne oda? Ha tudott volna gondolkodni, biztos ez járt volna a fejében.