Tömlöc – 26. fejezet

Megérkeztek, bár nem tudni, hová. A gép landolt, a hajtóművek leálltak, ami a hőség és zaj megszűnését is jelentette, ugyanakkor aggodalomra a bujdosóknak. Most jönne az a rész, hogy keresni kezdik őket, de csak nem akaróztak odaérni... Maradt helyette a csend, a sötét és félelem.

A hirtelen jött csend felélesztette Skylerben a pánikszerű menekülési kényszert. Azt sem tudta, hol van, de még mindig nem érezhette magát biztonságban. Valahogy ki kellett jutnia innen, vagy legalább lokalizálni a helyzetét. Elkezdett a sötétben tapogatózni, sarokról sarokra botladozott, miközben Gólem egyre hangosabb zihálása kezdte megölteni a helyiséget.

– Abbahagynád? – Förmedt rá.

Egyre indulatosabbá vált, mivel semmit nem látott, az idő pedig fogytán volt. Egy hálóban vergődő halnak érezte magát, akit lassan húznak ki a vízből, hogy aztán megfulladjon. Legszívesebben addig ütötte volna a falat, amíg át nem jut rajta, persze azzal sem ért volna sokat. Képtelen volt elfogadni, pedig eléggé úgy nézett ki, hogy ez az istenverte hajó lesz a koporsója.

Körbeért, az ott gubbasztó Gólembe botlott. Az felszisszent, ahogy hozzáért, a nő akaratlanul is fájdalmat okozott neki, valahogy.

– Csak kívülről nyílik – morogta a férfi.
– Mi?
– Az ajtót csak kívülről lehet kinyitni.

Skyler ledermedt. Nagyobb bajban volt, mint hitte. A szíve olyan hevesen húzott, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik. Remegni kezdtek a végtagjai és leizzadt. Émelygett, majd a földre zuhant. Lihegett és erőtlenül kapálózott, egyszerűen nem bírt már több stresszt feldolgozni a teste, így egyfajta rövidzárlatot kapott.

Percek teltek el, nem vesztette el az eszméletét, bár a vaksötét és a zúgó csend nem sokban különbözött attól. Végül négykézlábra emelkedett és céltalanul mászni kezdett, ismét nekiütközve Gólemnek, aki rámordult:

– Au! Ez fáj!
– Bocs, bocs... Akkor csak... ledőlök ide.

Ismét elterült a padlón. Érthetetlen okból valamiféle nyugalom fogta el, amit csak mélyített a tudat, hogy nem egyedül volt azon a helyen. Kikapcsolt a menekülési ösztön, az elméje feladta. Jöjjön, aminek jönnie kell, egyszerűen ha akarna sem tudna, mit tenni. Persze ez addig sem volt másképp, de odáig tartott, amíg a végső kimerültség utol nem érte. Belegondolva, ott kellett volna meghalnia, ahol K. D. hagyta. Ez a szerencsétlenül jött kanyar az Apophisszal és annak legénységével csak a sors szemét húzása. Szükségtelen meghosszabbítása szenvedéseinek a végső vég előtt, ami immár hamarosan be kell, hogy következzen.

– Te amúgy miért is zártad ide be magad?
– Azt nem mondom el.
– Azt hiszed megmenekülhetsz előlük? – Nem érkezett válasz. – Előbb utóbb itt is keresni fognak...

Továbbra sem reagált.

– Ők tették ezt veled, igaz? Azért fáj mindened...

Ugyan nem látta, de le merte fogadni, hogy kék-zöldre lehetett verve, hisz alig ért hozzá párszor, már is hangot adott neki. Még a lélegzetvételéből hallani lehetett, hogy nagy fájdalmai vannak.

– Átvertek a rohadékok. Engem mindenki átver... – törte meg a csendet végül gólem.
– Mi történt a bázison?
– Jax azt mondta, változott a terv... Én mindent úgy csináltam, ahogy mondták. Aztán, amikor visszaértünk, megpróbáltak megölni. Megtámadtak – beszéde akadozó volt, mintha a sírás kerülgette volna, a hangja ugyanakkor monoton és üres.
– Miért akarnának megölni, mi bajuk van veled? – kérdezte szörnyülködve Skyler.
– Az, hogy selejt vagyok. Mindig azt mondják...
– Azért akartak kicsinálni, amilyen vagy...? Ez milyen beteg már.
– Engem egyáltalán nem akartak a hajóra engedni, csak Caleb miatt jöhettem. Caleb pedig kellett nekik.
– Pontosan miért is?
– Mert meg tudta menteni Fredet. Beteg volt.

A végén még kiderül, hogy ezeknek a senkiháziaknak is van emberi oldala... Még ha jó mélyen rejtegetik is.

– Fura, hogy Jax nem akkor kapott az alkalmon, hogy kicsinálja Fredet. Nem?
– Akkor még nem tudta mi lett Sue-val.

Egyből beugrott neki a név: Fred említette a dulakodás közben. Úgy utalt rá, mint 'Jax szukája'.

– Mert mi lett vele?
– Akció alatt halt meg, évekkel azelőtt, hogy érkeztünk. Fred viszont egyszer elszólta magát... Ő hagyta hátra. Jax akkor bekattant.

Összeállt a dolog. Ez lehetett a sittes képű legnagyobb sérelme, bár ez újabb kérdést nyitott: miért nem ölte meg Fredet? Bizonyára a kettejük közös múltja is túl régre nyúlik vissza, hogy csak úgy kinyírja, hisz ahogy a nő fogalmazott: ő mentette meg a tyúkszaros életét.

– Caleb mondta, hogy ide bújj el, igaz?
– Igen.

Skyler csak gúnyosan fintorgott. Azután, ahogy őt lepattintotta odafent a laborban, erősen kétségesnek tartotta, hogy Gólemért jön majd.

 – Most meg mi van? – kérdezett vissza a férfi, mintha tudta volna, mit gondol valójában Skyler.
 – Semmi, csak... Nem hiszem, hogy a legjobb emberben bízol.
 – Mit tudsz te?!

  Skyler nem érezte szükségét, hogy válaszoljon. Látott, amit látott odafönt. Ha ez a szerencsétlen azt hiszi, Caleb majd segít rajta, nagyot téved.

 – Ki fogok jutni a hajóról – folytatta Gólem, kéretlenül.
 – Na és hogy? Caleb majd jön és megment? Ez a terv?
 – Neked ahhoz mi közöd?!
 – Akkor ez a terv... Hát, nem akarlak lelombozni, de nem jó lóra tettél.
 – Mit tudsz te...
 – Annyit biztosra, hogy a hősödet rohadtul nem érdekli más, csak hogy a saját seggét mentse.

  Ekkor, mintha a sötét ellenére látta volna hol van, fejbe vágta Skylert. Nem durván, de elég kellemetlenül.

 – Te tiszta hülye vagy... – morogta zsémbesen a nő.
 – Mindenki ezt mondta. Csak Caleb nem. És hiszek neki.
 – Tégy, amit akarsz. Én inkább csendben várom a halált...

 – Megegyeztünk, el fog jönni... – morogta magában, kisvártatva. Úgy tűnt, övé kell, hogy legyen az utolsó szó.
 – Megegyeztetek?
 – Igen, nagyon régen. Megmentett már többször is, és én is őt.
 – Jó, figyelj... A gyerekkori kisujj esküvel itt nem sokra mész. Konkréten a pokol legmélyebb bugyrában vagyunk, innen nincs menekvés.
 – Ezt hallottam már – erősködött tovább.

  Skyler tényleg csak csendre vágyott, így nem reagált. De Gólem csak azért is folytatta, mintha saját magát is győzködni akarta volna.

 – Kijutottunk a másik bázisról is. Az uzsorások elől. A Földről is és Manishtől is. Mindegyikre azt mondták, hogy nem lehet.
 – Ki az a Manish? – mintha ismerősen csengett volna neki a név.
 – A szeméttelep főnöke, ahol felnőttünk.
 – Egy szeméttelepen nőttettek fel...? – döbbent le.
 – Igen. Manish megvette a gyerekeket, hogy neki dolgozzanak. Minket is. Meg kellett találni a szemétben ami értékes. Az alkatrészeket meg a chipet is. Akkumulátort... Aki nem talált eleget, nem kapott enni. Aki szökni próbált, megverték. Engem is. Betörték a fejemet.
 – Szóval ezért van ez a cucc a fejeden...
 – Igen. Caleb csinálta nekem, hogy megvédje az agyamat. Magának pedig műkezet. Mert le kellett vágni fertőzés miatt neki. Hiába szólt, hogy sebes, dolgozni kellett tovább. Manish kegyetlen volt, egy rohadék. Sokan belehaltak...
 – Ez... durva.

 Közben beugrott neki, honnan ismeri Manisht. Manish Genkarról volt szó, a Középnyugat egyik ismert alakjáról, aki műszaki cikkekkel házalt városról városra. Fort Monumentben is megfordult, ugyanakkor senki nem firtatta, honnan a portéka.

 – Nem lehetett megszökni tőle, nekünk sikerült. Azután pedig megfogadtuk, hogy sohasem hagyjuk ott a másikat.

  Sajnálta szerencsétlen Gólemet. Borzasztó élete volt, ami most szomorú véget ér. Az ember, akit a hősének és egyetlen bizalmasának hitt, veszni fogja hagyni. Az elképesztő történet hallatán sem tudta elképzelni, hogy az a kétszínű drogos áldozatot hozna érte. Hisz ő maga mondta: be kell hódolni az új királynak.

  A vég pedig egyre közeledett, olyannyira, hogy hallani lehetett a lépéseit az ajtó túloldaláról. Az idő lejárt.